Oldalak

2015. augusztus 29., szombat

The big Wedding Show


Nagyon elhanyagolom újra a blogom. Persze nyár van, még 3 napig. És fejetlenség volt az elmúlt néhány hónapban, na meg annyi minden egyéb. De ma végre van egy békés reggelem. Tegnap jöttem haza Baselből, ahova immár hazajárok, mert minden héten ott töltök pár napot. Nem azért mert annyira imádom, hanem mert "kell".  Mert "kell" a pénz, hogy aztán egy szombat reggel lesétálhassak a közeli ABCbe, meg vegyem a friss zsemlét, holland sajtot, angol málnát, paradicsomot és a ki tudja honnan származó banánt. Gyanítom a banánom többet utazott, hogy itt legyen mint én tegnap. Na de, ahogy hazafelé sétáltam a kellemes nem túl meleg, de nem is hideg kissé borongós angol nyári reggelen és a házunkhoz értem, meg kellett álljak. A csönd állított meg. Hihetetlen érzés volt. Itt lakok a világ egyik legnépszerűbb és egyben túlzsúfolt fővárosában, még csak nem is külvárosban, hanem kettes zónában és szombat reggel 8.45 kor a csend annyira hangos, hogy meg kell álljak és figyeljek rá. A csöndet csak néhány korán kelő madár csicsergése majd a távolban elhúzó repülő halk zümmögése szakította meg. Döbbenetes élmény. És még most ahogy itt ülök kénylemes otthonom rejtekén élvezem a békét és nyugalmat, amire annyira vágyok.
Három és fél év kóborlás után újra van otthonom és családom.
Megtaláltam a kikötőm. Fent szuszog a hálószobánkban. És ezzel együtt a béke is megtalált. Már nem kell ragaszkodnom semmiféle hülye álláshoz, ami a hamis biztonság érzetét kelti, nem kell félnem semmitől, mert tudom, hogy ő velem van és velem lesz bármi történjék. Olyan kötelék alakult ki köztünk, amit most azt gondolom, hogy csak egy dolog szakíthat meg. A halál. Ami nem is halál inkább csak formaváltás. Ahogy az álmomban láttam. Amikor egyszer csak eltűnt a szemem láttára és nem hagyott mást hátra, csak egy üres műanyag tejfölösdobozt. Amit álmomban nem értettem. Amikor felébredtem elmeséltem neki mit álmodtam és azt mondta, ne félj nem tartok még ott. Aztán megkérdezte, áh szóval már nem volt szükségem az üres műanyag dobozra. Szerintem zseniális álom.
És zseniális álom az életem, Vele. A férjemmel. Aki immáron tényleg a férjem. Hivatalosan július 7-e óta, de egymásnak július 24-én köteleződtünk el szívből és igazán. És elmondhatatlan élményben volt részem. Mint rutinos "már csináltam ezt", nem is igazán vártam túl sokat az egésztől, de amit kaptam még engem is meglepett. Mert ez nem csak egy üres formaság volt, mi tényleg összeházasodtunk, a két külön lélek ott eggyé vált. Ott abban a templomban, ahol először megláttunk egymást pontosan egy évvel a nagy nap előtt (percre pontosan). Eggyé váltunk és megalkottunk egy harmadik lényt, ami él és müködik: a házasságunk. Elmondhatatlan változásokat hozott az életemben. A bizalom, a félelem nélküliség és a nyugodt öröm költözött szívembe. Mert tudom, hogy ő velem van. Ő a részem és én az ő része vagyok. És mi egyek vagyunk.

De nem volt ám egyszerű munka. Igazán kemény munkával kovácsoltuk ki az egységünket, főleg az esküvő előtti hetekben. Mivel nagyjából mindent mi szerveztünk és írtunk. Igen stresszes volt. Az esküvői ceremóniát és a végére egy kis showműsort, ahol elmeséltük, honnan jöttünk, kik vagyunk és hogy találkoztunk, zenével és tánccal és család, barátok bevonásával, mind mi találtuk ki, írtuk, koreografáltuk, stb. Azt kell mondjam akik nem látták kihagytak valami csodát. Mert ez tényleg rólunk szólt és az egybekelésünkről és annak megünnepléséről. És bár volt pár dolog, amiben nem volt szerencsénk (pl. a kinti fotózást a zuhogó eső elmosta), még is minden tökéletes volt. Ahogy annak lennie kell.
És bár én csak egy kis esküvőt akartam ,ahol senki sincs jelen rajtunk kívül, azt kell mondjam örülök, hogy nem így lett. Mert ez ceremonia több volt puszta formalitásnál, több volt puszta szavaknál. A lelkünk ért egybe azon a napon.