Back to Beachy head

Közelgett az emberem szülinapja és én megígértem, hogy elviszem valahova kirándulni egy napra. Sokat törtem a fejem, hogy hova is mehetnenk és eléggé bajban voltam, mert bár rengeteg hely van Londonban és környékén, úgy éreztem egyik sem méltó ehhez a szülinaphoz. Amiket méltónak találtam erre a nevezetes napra, az mind nagyon messze van. Anglia gyönyörű, de ha nincs kocsid meg elegendő szabadidőd, jobb ha el sem indulsz. 

Szóval nagy titokban megvettem a vonatjegyeket és csak a vonaton ülve derült ki, hogy emberem bizony tavaly is a Beachy Headnél ünnepelte a születésnapját. Mekkora blamázs! 

Na de nem velem:)

Aki még emlékszik a tavalyi bejegyzésemre a Beachy headről, az tudja, hogy ez volt az a hely ahol éppen valami életfordító eseményen elmélkedtem és sűrűn kértem valamiféle isteni segítséget, amikor is egy idősebb úr megkért, hogy jöjjek be a sziklaperemről, majd mentál nővért és rendőrt hívott, akiknek be kellett bizonyítanom, hogy teljesen épeszű vagyok és nem, semmiképpen sem fogom levetni magam a sziklákról.

Szóval ezzel az emlékkel tértem vissza a tett helyszínére, azonban most már "nemsokára" férjemmel együtt. És ezúttal nem Brightonból, hanem Eastbourne-ból közelítettünk, ami egyrészt sokkal gyorsabb, másrészt nincs annyi turista.

Eastbourne strandja még a legforgalmasabb részen is egész kihalt.

Helyi fiatalok

Így szeretem

 Amit még tudni kell Eastbourne-ról, hogy valamiért Anglia összes nyugdíjasa idejön pihenni. Vagy meghalni. És Beachy head kedvelt öngyilkos pont bárki számára, életkor nélkül. Nem tudom miért pont ezt a várost szúrták ki, de az átlag életkor 65 év a városban. Ezenkívül volt még egy szomorkás momentum, ami egyrészt nagyon szép szokás, másrészt kissé kísérteties. Szóval itt Angliában szokás emlékpadot állítani elhunyt szerettek számára. Állítasz egy padot és ráíratod, hogy a szeretett valaki emlékére, aki nagyon szeretett itt vagy ott üldögélni. Nahát van ez a sétány, ami a tengerparton végig halad Beachy head felé és az tele van ilyen paddal. Van olyan szakasz, ahol a padok között maximum 10 cm távolság van. És tényleg nagyon sok van. Teljesen átjárt egy furcsa érzés ott sétálva: a magány. Habár emberem szorította a kezem, de ő is érezte ezt az energiát. Éreztük, ahogy az idős magényos megfáradt ember idejön és üldögél itt magányosan a tengert bámulva. Talán elenged, talán emlékszik, talán csak mered. És persze megértem őket, mert nem tudnék jobb helyet a béke és nyugalom megtalálására, mint a tenger. Vagy akár ez a város. Brighton túlzsúfolt fiatalokkal, akik csak az egyszerű örömöket keresik. Itt szinte tapintani a kapcsolódást az örökkévalóval.

Csodás partszakasz és szinte teljesen üres pedig ennél jobb idő itt nem várható

 Egy másik ok amiért állandóan üres a partszakasz az a sosem nyugvó szél. Hogy honnan veszem, hogy sosem nyugszik? Mert a fák a szél irányának megfelelően nőnek. Meg a bokrok is. Csodás képződmények, amelyek a zord időjárási körülményekben edződtek és növekedtek. És erről eszünkbe jutott Miranda Macpherson, aki az emberem kedvenc spiri tanítója és mesélt nekünk egy csodálatos történetet egy kirándulásról: Kint voltak a természetben, ahol madár sem jár és a kirándulás első 2 napján szűnni nem akaró szélben, meg esőben próbálták élvezni a nyaralást. Miranda már totál kivolt és nem is értette, hogy lehet ilyen időjárás ezen a csodás helyen, mikor minden évben ugyanekkor jönnek ide és addig bizony mindig napsüti volt. Végül mikor már majdnem feladták és hazaindultak volna, kisütött a nap és elállt a szél. Majd később egy sziklán ülve kontemplált és tűnődözött, hogy milyen szépek is a furcsa fomájú kis fák, amikor rájött, hogy azért olyan gyönyörűek azok a furcsa formák, mert mind az erős szélben nőtt. Nos én nem fogom tovább magyarázni a történetet. Nekem nagyon sokat adott. És pontosan megválaszolt egy kérdésem, ami akkoriban foglalkoztatott. A szépséges fák a zord időben fejlődtek...

 Ez egy pont volt,  ahol már meg kellett állnunk és gyönyörküdnünk a tájban. És bár kissé hezitáltam, mert terveimben egy másik helyen akartam elővenni a táskában lapuló kis dobozt, de végül rájöttem, hogy ez az a hely, akkor és ott. És mielőtt elővettem volna a dobozt, az emberem megszólalt: "We gonna get married". Én mindig is egy tengerparton akartam összeházasodni, mindenféle ceremónia nélkül ott ahol a legjobban érzem, hogy az univerzum része vagyok. Egy kis porszem, de értékes porszem. Szóval ezért akartam Őt idehozni. Ide Beachy head-hez, ahol tavaly kértem és kaptam segítséget. Ide ahol kértem, hogy találkozzak vele. És most elhoztam bemutatni annak, aki amúgy is minidg itt van velem bennem, aki én vagyok.

A hely

Happy face:)

Szóval esküvő 1. letudva. Holnap megyünk az önkormányzatra. Ott már lesz két tanunk is, meg szebb ruhánk és egy hivatalnok, aki bevési a nevünk egy könyvbe és az angol királyság előtt is hivatalossá teszi frigyünk. Meg a magyar előtt is, ha elküldöm nekik a bizonyítványt...

szeretem ezt az arcot:)

Happy:)

Szóval így esett a nagy eset. Beachy head ahová mások halni mennek, nekem az életet jelképezi és hogy mindig van tovább.