Nem egészen négy évvel ezelőtt egy reggel repülőre ültem, mert jött az sms, "Gábornak már csak órái vannak hátra". Úgy egy hónappal ezelőtt kaptam egy újabb hírt, "nagymama nagyon gyenül, fel kell készülni, hogy hamarosan elmegy." Azonnal gépre akartam szállni, de most már van egy kis három hónaposom, akit szintén magammal kellene vinni, így kissé óvatosabb lettem. Nagymam nem Budapesten él és a falu ahol lakik, nehezen megközelíthető. Aztán mindenki azt mondta, hogy ne utazzak. Ne tegyem ki bébit ilyen nagy útnak, még túl fiatal.
Tegnap reggel jött az üzenet, hogy "nagymama nem várta meg, hogy hazaérj" Elindult. Elindult, hogy találkozzon a nagypapával, Gábor unokájával, Linus nénivel és még oly sok másokkal. 92 év nagy idő. Örülhetünk, hogy ilyen sokáig itt volt velünk. Már régóta készült elmenni, csak a lányai tartották vissza, mert nekik nagy szükségük van az anyjukra.
Nagyon szerettem volna találkozni még a nagymamámmal. Nagyon szerettem volna megmutatni neki Joyt, a dédunokáját. Az elsőt. Sokat várt rá és a végén nem bírta tovább. Valószínűleg a tudat is elég volt, hogy van folytatás. Hogy nincs vége a családnak és az élet folytatódik tovább. Csak nélküle.
Itt ülök Londonban, ahol mindig is élni akartam. Itt ülök és nem tudom elhinni, hogy elment a nagymama. A nagymama is. Tudom szép kort élt meg és örülünk, hogy eddig is velünk volt. De nem lehetett volna még egy kicsit? Csak egy hónapot vagy kettőt. Itt ülök és fáj, hogy nem tudtam hazamenni időben.
Már az is furcsa volt, mikor beköltözött az otthonba és a ház, ahol oly sokat nyaraltam, mindig üres volt, ha Ostffyasszonyfára mentem. De most már nem csak a ház üres, hanem az ágy is az otthonban. A direktor úr meg örülhet, lehet új nénit felvenni az otthonba, újra eladni az üres ágyat.
Valaki odaírta a facebookon a mama képéhez, hogy de cuki. Hát így megy ez. Megszületünk, bepelenkáznak, meg babakocsiban tolnak, nincs fogunk és anyatejen nyammogunk és mindenki körbevesz, hogy de cuki...Aztán megtanulunk járni, leszokunk a nappali pelusról, aztán az estiről is. Aztán éljük az életünk. Aztán elkezdünk öregedni, egyre kisebbek leszünk, ahogy a víz elveszik a csigolyák közötti porckorongokból, arcunk egyre ráncosabb lesz és egy öreg kedves cuki nénivé aszik. Aztán elveszik a fogunk és pépeset kell enni, meg bottal botorkálunk, aztán éjszáka jön a pelenka és kerekes széken tolnak ide meg oda, mert nincs erőnk hosszabban gyalogolni. Amíg el nem jön az idő, a nagy útra. És aztán visszamegyünk oda ahonnan jöttünk. Szerencsés esetben csak elfogy az erőnk és egy utolsó halk sóhajjal a lélek útrakél. A szomszédos ágyon fekvő észre sem veszi. Olyan puhán, olyan lágyan.
Nagymama már régóta menni akart. Régóta hajtogatta, hogy miért nem könyörül már rajta a jóisten és engedi őt meghalni. És csak le akart feküdni és elaludni szépen. Úgy mesélték reggel ment el. Még megreggelizett kért egy pohár vizet, aztán hátradőlt és elment. Nem szenvedett, csak elgyenült a teste és ő elhagyta azt.
Nem tudom mit mondjak. Fáradt és zsibbadt vagyok. Nem tudom mit érezzek, csak ülök és próbálom felfogni, hogy nincs többé nagymama. Miközben az élet megy tovább. A nap felkel, bébi továbbra is mosoly rám és nem érti, miért nem mosolygok, ha sírok sírni kezd ő is, bár nem tudja miért, de nagyon ijesztő neki engem síni látni. Szóval nem sírok. Legalább is nem nappal. Ott az éjszaka. Miután visszakűzdöttem bébit az álomba, lehet sírni a kanapén. Meg nem aludni. Meg nem érezni jól magam. Aztán felkel egy új nap és bébi rám mosolyog és nekem kötelességem visszamosolyogni. Mert ő őrzi a jövőt és a múltat. Benne él tovább nagymama. Mert ő az élet.
Tegnap reggel jött az üzenet, hogy "nagymama nem várta meg, hogy hazaérj" Elindult. Elindult, hogy találkozzon a nagypapával, Gábor unokájával, Linus nénivel és még oly sok másokkal. 92 év nagy idő. Örülhetünk, hogy ilyen sokáig itt volt velünk. Már régóta készült elmenni, csak a lányai tartották vissza, mert nekik nagy szükségük van az anyjukra.
Nagyon szerettem volna találkozni még a nagymamámmal. Nagyon szerettem volna megmutatni neki Joyt, a dédunokáját. Az elsőt. Sokat várt rá és a végén nem bírta tovább. Valószínűleg a tudat is elég volt, hogy van folytatás. Hogy nincs vége a családnak és az élet folytatódik tovább. Csak nélküle.
Itt ülök Londonban, ahol mindig is élni akartam. Itt ülök és nem tudom elhinni, hogy elment a nagymama. A nagymama is. Tudom szép kort élt meg és örülünk, hogy eddig is velünk volt. De nem lehetett volna még egy kicsit? Csak egy hónapot vagy kettőt. Itt ülök és fáj, hogy nem tudtam hazamenni időben.
Már az is furcsa volt, mikor beköltözött az otthonba és a ház, ahol oly sokat nyaraltam, mindig üres volt, ha Ostffyasszonyfára mentem. De most már nem csak a ház üres, hanem az ágy is az otthonban. A direktor úr meg örülhet, lehet új nénit felvenni az otthonba, újra eladni az üres ágyat.
Valaki odaírta a facebookon a mama képéhez, hogy de cuki. Hát így megy ez. Megszületünk, bepelenkáznak, meg babakocsiban tolnak, nincs fogunk és anyatejen nyammogunk és mindenki körbevesz, hogy de cuki...Aztán megtanulunk járni, leszokunk a nappali pelusról, aztán az estiről is. Aztán éljük az életünk. Aztán elkezdünk öregedni, egyre kisebbek leszünk, ahogy a víz elveszik a csigolyák közötti porckorongokból, arcunk egyre ráncosabb lesz és egy öreg kedves cuki nénivé aszik. Aztán elveszik a fogunk és pépeset kell enni, meg bottal botorkálunk, aztán éjszáka jön a pelenka és kerekes széken tolnak ide meg oda, mert nincs erőnk hosszabban gyalogolni. Amíg el nem jön az idő, a nagy útra. És aztán visszamegyünk oda ahonnan jöttünk. Szerencsés esetben csak elfogy az erőnk és egy utolsó halk sóhajjal a lélek útrakél. A szomszédos ágyon fekvő észre sem veszi. Olyan puhán, olyan lágyan.
Nagymama már régóta menni akart. Régóta hajtogatta, hogy miért nem könyörül már rajta a jóisten és engedi őt meghalni. És csak le akart feküdni és elaludni szépen. Úgy mesélték reggel ment el. Még megreggelizett kért egy pohár vizet, aztán hátradőlt és elment. Nem szenvedett, csak elgyenült a teste és ő elhagyta azt.
Nem tudom mit mondjak. Fáradt és zsibbadt vagyok. Nem tudom mit érezzek, csak ülök és próbálom felfogni, hogy nincs többé nagymama. Miközben az élet megy tovább. A nap felkel, bébi továbbra is mosoly rám és nem érti, miért nem mosolygok, ha sírok sírni kezd ő is, bár nem tudja miért, de nagyon ijesztő neki engem síni látni. Szóval nem sírok. Legalább is nem nappal. Ott az éjszaka. Miután visszakűzdöttem bébit az álomba, lehet sírni a kanapén. Meg nem aludni. Meg nem érezni jól magam. Aztán felkel egy új nap és bébi rám mosolyog és nekem kötelességem visszamosolyogni. Mert ő őrzi a jövőt és a múltat. Benne él tovább nagymama. Mert ő az élet.
